Jurányi Ház, Budapest
2024. március 5.
hanganyag angol nyelven
School of Disobedience performansz est
10’ 11’’
A performansz a dolgozó és alkotó nők prekár helyzetéről szól.
Akció: Három performer, egyikőjük a kisbabájával van a színen, tehát négyen. Az akció két részből áll. Aktív rész: a takarítás, padló feltörlése, székek elhelyezése, rendrakás. Passzív rész: három nő leül, és JOY feliratú dobozból üdítőt szürcsöl. Mintha a munka szünetében lennének. Mivel egy nagy tükör előtt ülnek, így a közönség magát is láthatja, és maga is része az akciónak. Ami a performerekre érvényes, az rájuk is igaz.
Az egész alatt egy hangmontázs hallható.
Az „én vagyok” szövegel dolgozó női éneklés alatt zajlik a felmosás.
A hangmontázs legfontosabb motívumai Hito Steyerl Politics of Art: Contemporary Art and the Transition to Post- Democracy című munkájának fő gondolatait tükröző mondatokból állnak. A szövegből vett idézeteket női hangot imitáló mesterséges intelligenciával mondattuk fel.
Ezek a kulcs mondatok: „Azt gondolom, hogy a háztartási és gondoskodási munka után a művésziparban zajlik a legtöbb fizetetlen munka.” „Ingyenes és láthatatlan munka és az önkizsákmányolás működteti a kulturális világot.” „Önkizsákmányoló művész.” „Légy önmagad, fejezd ki identitásodat! Légy fantasztikus! Nézz ki úgy, ahogy senki más! Nézz ki úgy, mint Frida.”
További szövegrész: egy nagy, visszhangos előadóban egy férfi előadót is hallhatunk, aki tárgyalásokról, a világ helyzetének javításáról, esélyegyenlőségről ad elő, azonban szövege csak alig kivehető háttérzaj marad, kifejezve, hogy több évtizede ezeket mondják a konferenciákon, mégis több évtizede nincs rendszerszintű fejlődés, ezek a szövegelések már csak háttérzene füleinknek. Ezzel szemben jól hallhatók az erre a hangsávra kerülő Steyerl-szövegtöredékek.
A „Nézz ki úgy, mint Frida” mondat Frida Khalora utal, akiből a kultúripar ikont és számos bevételi forrást csinált, fetisizálva és ezáltal devalválva szenvedéssel teli életét és ebből kinővő művészetét. Ez a szövegrész egy önmegvalósításra, mint legfontosabb értékre építő reklámszövegként hangzik, ahogy egyre többször hangzik el, egyre idegesítőbb. Ez fut bele egy gyerekeket szurkolásra tanító iskolai rendezvényről gyűjtött hanganyagba, amikor a diákok testnevelő tanáraikkal futballmeccsre mentek, és jöttek fel egy budapesti metró állomáson, ria-ria-hungária szólamot kiabálva. Az identitáskultuszt reprezentáló mondatok így a nacionalizmusra nevelésbe torkollnak. Majd ezt próbálja túlénekelni reménytelenül a női énekes. (az „én vagyok” dal folytatásával).
Steyerl a sötét anyagként nevezett, egymással versengő, erőforrásokért harcoló kapitalista művészetipari szereplőkről írva utal Gregory Sholette Dark Matter – Art and Politics in the Age of Enterprise Culture című írására.
Mi magunk, akik ezt a művet létrehoztuk, szintén csak önkizsákmányolás árán tehettük. A szöveg végén újra és újra elhangzik „önkizsákmányoló művészek”. A nagyméretű balett tükör felhasználásának jelentése ezzel válik egyértelművé. Egyik nap még kellünk a piacon, másik nap már elbocsátásban lesz részünk. Alkalmazás (hired) és kirúgás (fired) váltakozásaiban élünk. A rendszer egyre személytelenebb, és kegyetlenebb, a mesterséges intelligenciával való versengés a következő állomása. Passzivitásunk egyszerre tanácstalanság, defitizmus, kiábrándultság. Vagy készülődés a változtatásra? Mi lesz a következő lépés? Kezünkben a kisbaba, akinek a jövőre van szüksége. Ő figyel mindannyiunkat.
